Parkoló

Miután az a rengeteg diák kijött és már nem sok ember mászkál az iskola körül, megcélzom a parkolót. Vállamon a kabátommal haladok a BMW felé, miközben azon gondolkodom, hogy hogyan törjek ma Jamesre rá. Szerencsére semmi melóm nincs már a nap folyamán, az iskolai dolgokat is körülbelül elrendeztem... szó szerint, körülbelül.
Egy pillanatra megállok az autónál. Ma egészen jó időnk van aminek csak örülni lehet, úgyhogy ezt egy kicsit inkább ki is használnám. Előveszek egy szál cigit, majd lassan a számhoz emelem és meg is gyújtom.
Pitty-pitty. Lenyílik az autó teteje, én pedig lassan nekidőlök. Aprón végigsimítok rajta, majd rápillantok a kezemre. Több mint valószínű, hogy hazafelé egy kocsimosót is meg kellene ejteni. Kifújom a füstöt, majd kicsit elmosolyodom. Nem messze tőlem elmegy néhány diáklány, akik összekuncognak a hátuk mögött, miközben engem néznek. Persze utánuk tekintek, de csak egészen észrevétlenül. Mi lenne, ha ezt megtudnák a felettem lévők. Azt hiszem, rögtön kirúgnának. Vagy mégsem? Áh, túl benyomásos vagyok ahhoz, hogy kitegyenek innen. Meg mivel oda vannak értem, és azért, hogy ennyi mindent tette az intézményükért... Egy pillanatra kinyitom az autó ajtaját, bedobom oda a táskámat, majd még egy utolsót szívok a cigiből és elpöckölöm a csikket. A kesztyűtartóhoz nyúlok, elég érdekesen nézhetek ki így mellesleg, előveszek egy mentolos rágót, majd lassan elkezdem összeszedni a cuccaimat az induláshoz.

~Johnny

Mostanában mindig én. Miért mindig én?? Esküszöm, egy szép napon majd, amikor már sikerült biztos helyet szereznem egy társulatban, én leszek akár a prímabalerina is, akkor…akkor…azt akarom kiabálni, hogy akkor majd magasról teszek a hülye francia fejére, ehelyett valahol az agyam mélyén ott dörömböl az igazság: akkor majd megköszönöd neki, te makacs liba. Igen. Ez volt benne a legrosszabb. Hogy tudtam, hogy csak azért csinálja, mert ki akarja hozni belőlem a legjobbat, de akkor is idegesített. Sőt. Velem ő ne beszéljen így, vagy ha igen, akkor ne küldjön fel az igazgatóhoz, ha én is ugyanúgy beszélek vele. Ez nem az óvoda, vagy egy buta, átlagos, amerikai gimi.
Eszem ágában nem volt persze eleget is tenni a mester utasításának. Kiküldött, én ki is mentem az öltözőbe, de csak hogy fogjam a cuccomat. Jó eséllyel úgyis megúsztam volna a dirinél, talán még pár műkönnyet is előcsaltam volna rejtekükből szükség esetén, de jobb nem megadni az esélyt egy újabb büntetésnek. Van jobb dolgom is.
Tudtam, hogy mindenki engem bámul. Mára lassan vége volt a délutáni óráknak, viszonylagosan forgalmas volt az iskola bejáratának környéke, és a parkoló, én pedig úgy ahogy kijöttem a próbáról, úgy trappoltam éppen ki az épületből, hangos csattanással vágódik az ajtó a falnak. Szó szerint, úgy ahogy voltam: dresszben, harisnyában, halvány rózsaszín, leheletnyi próbaszoknyában, és a foltozott orrú spicc-cipőmben, aminek általában angyali ártatlanságot hirdető szalagja most vadul remegett a szélben. Ó, nem, én most ebben egyáltalán nem néztem ki ártatlanul, ne tovább úgy, mint egy tökéletes kis balerina, az a fajta ami porcelánból van, és zenedobozokból bukkan elő. Cigit toltam a számba, egyenest a dobozból kihalászva a fogaimmal, meggyújtani már nem sikerült, mert a táskámat és a rendes ruháimat, de még a cipőmet és a dzsekimet is a karjaimon, illetve a vállaimon egyensúlyoztam, próbálva megmenteni őket attól, hogy leessenek. Mert akkor biztos beléjük rúgtam volna és hagytam volna őket a fenébe, ahelyett, hogy lehajoljak értük…a dzsekiért pedig kár lett volna.
Mindenesetre én céltudatosan a kocsim felé tartottam, hogy minden cuccomat beömlesszem a hátsó ülésre, aztán söpörjek el innen. Nem tudom még hova lenne kedvem most menni, talán egy edzőterem, egy bazi nagy bokszzsákkal megtenné, de nem volt sok kedvem itt gondolkodni, és megvárni, amíg valaki esetleg utánam néz, és kedve támadna visszarángatni az épületbe.
A rendkívüli kérdés egyelőre viszont az volt: hogyan találom meg a kocsi kulcsot…? Tanácstalanul torpantam meg a piros kis bogár előtt, ajkaim között egyensúlyozva a cigarettát, a pokolba kívánva egy a kócossá lett kontyomból kivált hajtincset, ami az orromat csiklandozta; nagyot szusszantam, hátha így békén hagy, de a szél erősebbnek bizonyult ma nálam. Micsoda kupi…

~Johnny

Egyedül ahhoz van most végtére is igazán kedvem, hogy földhöz vágjak mindent, szép kis halmot építsek belőle, ráüljek a tetejére, előhalásszam a cigis dobozból az öngyújtómat, és szépen pöfékeljek, ahogy az a „jó” lányokhoz illik. Szerintem a valaha volt legabszurdabb dolog lenne, amit a Marylandbe járó diákok csak láttak a környéken. Itt szinte mindenki olyan jó gyerek, de legalábbis igyekszik megőrizni a dolog látszatát (kivéve az önjelölt rocksztárokat), még ha nem is volt sok valóságalapja. Hát, én nagyon nem igyekeztem.
Csak azon, hogy megtaláljam a kulcsomat, mindezt a magam kissé érdekes módszerével – cipőmet a balomban tartottam, a táskám tárva nyitva szintén a bal vállamon; valahogy sikeresen átcsoportosítottam minden egyéb göncömet a jobb karomra, így a kezemben csak a cigis doboz maradt, azzal próbáltam a táskában turkálni. Eddig mindenesetre sikertelenül, hiába áhítoztam arra, hogy legalább az ismerős kulcszörgést meghalljam, csak tökéletesen felesleges dolgokat sikerült a felszínre birizgálnom.
- Hogy rohadnál meg ahol vagyok… - mormogom csak magamnak az orrom alá, kis híján feladva a „hajszát”, amikor tényleg felhívja a figyelmemet az a bizonyos hang, de azért nem csak az, hanem a hozzá tartozó kommentár is.
- Nahát, neked aztán van sütnivalód… - elmés válasz ez most részemről a fiú mindkét megjegyzésére – ebben a hacukában majd biztos a jóságos tündérkeresztanya vagyok, akinek lerobbant a varázspálcája. Ennek ellenére igyekeztem szolid vigyort varázsolni az arcomra, még akkor is ha marhára nem volt hozzá kedvem. Nehéz lenne letagadni, hogy a segítség nagyon is jól jött.
- Köszi – valahogy sikerül még a jobbomba fogni a kulcsot is, szerencsére a csomón a kocsi kulcson kívül csak a postaláda parányi kulcsa volt és a garázs nyitója, úgyhogy egészen könnyen megtudtam fogni magát a kulcsot, hogy habozás nélkül nyílásra bírjam az ajtókat, aztán kecmeregve végre tényleg besüllyesszek minden kezemben cipelt dolgot az anyósülésre, vagy éppen a padlóra…ahova esik. Egyedül a kulcsot fogom még, azt most már a világért sem ereszteném el, amíg el nem indítom az autót, de valami még hiányzott. Áh, csodás, az öngyújtóm most valahol, a mai szerencsémet ismerve, a kupleráj alján lehetett. Lassan már röhögnöm kell magamon, ki is szakad belőlem valami szarkasztikus kis nevetés.
- Tudnál tüzet adni? – fordulok végül vissza a sráchoz a körülményes, nyilván halálosan vicces művelet elvégeztével; végre úgy, hogy nem fityeg a cigi számból és normálisan is tudok beszélni, meg még levegőt is venni.

~Johnny

Sietősen gyújtom meg a cigit – az én fajtám a legrosszabb. A hátam közepének sem a nikotinra van szüksége, csak az idegnyugtató monotonsággal ismétlődő mozdulatra. Állítólag egyszerű légzésgyakorlattal helyettesíthető. Na tudják mikor…hosszan kifújom a füstöt, végre odébb tűröm azt az idegesítő hajszálat. Most már több kedvem van mosolyogni.
- Csicsás? Ez egy teljesen hétköznapi próbaruha, látnád akkor a fellépő kosztümöket és a csillivilli tütüket! Megjegyezném, a srácoké is csillog néha – vigyorodok el szemtelenül, valahogy ezt el tudom hinni, hogy nincs otthon a balett témájában, nem úgy néz ki. Az pont csak arra sarkall, hogy elképzeljem, valami második bőrként funkcionáló, csipkés nyakrészű dresszben…hah, máris sokkal jobb kedvem van! Ezek után viszont nem tudom, hogy nem nevetem képen szegényt, de valahogy sikerül, csak a szám ér hirtelen, látszólag különösebb indok nélkül a fülemig, noha vigyoroghatnék még mindig a ruha-kérdésen.
Nem mondanám, hogy kimondottan hülyén érezem magam…nem nagyon érdekel általában, mit gondolnak az emberek, vagy az, ha megbámulnak; ettől függetlenül volt kissé kényelmetlen a helyzet: szívesebben vedlenék át farmerba, és valami kényelmesebb cipőbe, ahogy lenni szokott megint előbb cselekedtem, mint gondolkodtam volna…a suli parkolója, a lassan kifelé szállingózókkal nem éppen a legjobb öltöző-fülke. Ráadásul a cipőmet mindenképpen le kell vennem, ha vezetni akarok, ebben aztán sok mindent lehet érezni (kezdve a kín különböző fokozataival), de a pedálokat nem igazán.
- Úgy öt, tíz percig. Azt hiszem tudnak nélkülözni. Sőt, elég érthetően hozták a tudtomra, hogy tudnak – megrántom a vállamat, nem akartam jobban belemenni a dologba, vagy csak újra felhúznám magam, inkább füsttel töltöm meg a tüdőmet újra.
- De te, mit csinálsz itt? Nem ide jársz – kijelentem, nem kérdezem, noha száz százalékig nem lehetek benne biztos, pár hónap óta vagyok csak itt, és még mindig akadnak új arcok, legalábbis másik szakokról.

~Johnny

Igen, igen, úgy látszik sikerült elérnem a titkon kívánt hatást – homlokráncolás, és úgy sejtem egy gondolati finnyás fintor. Tény, egy elég sajátos világ ez a miénk. Nem mindenki elég jó hozzá, de ami szerintem még annál is fontosabb – egyszerűen nem mindenkinek való. Nekem igen, és a legfontosabb dolog a világon, de én unatkoznék a földkerekségen a legjobban, ha mindenből csak egy fajta stílus létezne. Mármint…mindenki ugyanúgy táncolna, ugyanazt a zenét hallgatna, ugyanazokat a filmeket nézné, ugyanolyan ruhákat hordana, amik mind-mind szinte egymás hajszálpontos másai lennének? Ugh. A gyomrom fordulna fel a gondolattól.
- Ugyan már, biztos remekül néznél ki valami flitteres gatyában te is – nevetem el magam gonoszkásan, ha nem direkt jöttem volna ide ki, és a távozás szándékával, talán még merényletet is elkövetnék ellene, hogy becsempészem a suli jelmez raktárába…hah, az vicces lenne. De ma ez a móka elmarad.
A gonoszkodó kérdést elengedem a fülem mellen, ártatlanul mosolygok. Engem, ugyan, miért dobtak volna ki óráról? Ma született bárány vagyok, puszta véletlenből került rám a szoknya és a spicc cipő. Nem volt sok kedvem tényleg idegbetegnek maradni, jobb, ha nem merülök el a részletekben, ami, szokás szerint, megint a francia balettmesterek nagyképűségét és önimádatát jelentette volna.
Inkább kíváncsian várom az én válaszomat. Ja, hogy mutatni kell? Annál jobb, érdeklődve fordulok a másik két fiú felé, akiknek jelenléte eddig nem különösebben jutott el a tudatomig, a kocsi oldalának dőlve nézem aztán végig a produkciót. Hah, a nekem szóló produkciót, milyen hízelgő! Tény, hogy van a sulimban egypár sznob alak, akik szerint csak az a tánc érdemes művelésre, amit oktatnak nálunk, de ennyire nem vagyok begyöpösödött. Semmi bajom nincs az utcai táncosokkal, és szívesen elismerem azt is, ha jól csinálják. Persze ez a nagylelkűség nagyjából csak addig tart, amíg ők nem úgy állnak hozzám, hogy én csak azért tanulok ott ahol, mert apucinak vastag a bankszámlája…na, akkor nyílik a bicska a zsebemben, de talán most nem erről lesz szó.
Ajkaim közé csippentem a már jócskán zsugorodó cigarettát, és tapsolok. Végtére is megérdemlik, nem vagyok akkor méretes bunkó, mint ahogy azt egyesek gondolják.
- Nem is rossz – mondom aztán a visszaslattyogó fiúnak, miközben eltaposom a leégett cigit. - És gondolom véletlenül sem azért éppen a suli parkolójában toljátok ezt, hogy a sznob libáknak és gyökereknek kérkedjetek, mi…? – kérdezem szemtelen félmosollyal, de végül úgy döntök kezet is nyújtok - Lanna vagyok.

~Johnny

- Nahát, szóval akkor mégis véletlen – jegyzem meg szórakozottan, hát, mindenesetre nem feltétlenül egyszerű a szituáció. De a legtöbben nem véletlenül jönnek ide. Érdekes a város, nem csak azért, amiért New Yorkot a világon mindenhol érdekesnek találják. Soha nem éltem még sehol, ahol ennyire erős lett volna a táncos szcéna, de ráadásul még ennyire sokrétű is. Na meg ennyire balhés…nem hiszem, hogy volt már olyan hét, amikor ne történt volna valami, vagy a különböző utcai bandák között, vagy épp az utcai táncosok és az „elit diákocskák” között. Ami engem illet, én magasról teszek erre az egészre. Nem érek rá ezzel az állandó rivalizálással foglalkozni, van abból elég a sulin belül is. Bezzeg kaptam a jóból már én is, holott alig pár hónapja kerültem ide.
- Hogy mit? Hát amit a többiek – ez a meglehetősen ártatlan hozzáállás megnevettet, de abszolút nem rosszindulatból. Azért meg nem lepődöm, végtére én magam is normálisabban állok hozzá ehhez az egészhez, mint a legtöbben. Jó tudni, hogy a másik oldalon is van ilyen.
- Nem mindenki áll így hozzá, tudod. Valahogy az a tapasztalatom, hogy mindig mindenki csak azt hiszi, hogy ő a legjobb. Elég gyakran jönnek ide utcai bandák, ami azt illeti, hogy direkt kinézzenek maguknak pár diákot, aztán kihívják őket. Megmutatni, hogy ők sokkal jobbak, még így is, hogy nem járnak elit suliba… - elvigyorodom, persze maradjunk csak az általánosításnál, ahogy Johnny is tette, eszem ágában sincs személyes vádaskodásba kezdeni, hiszen alapja sem lenne - Azt kell mondanom egyik oldal sem éppen szent. – vonom végül le a magam következtetését, hát, ez olyasmi, amin nehéz lesz változtatni. Hiszen emberi előítéleteken és ostoba szűklátókörűségen alapul ez az egész. És azt már kétezer év óta nem sikerül kigyomlálni sajnos.
- Ha el akartok menni valahova, akár megsürgetni a szerelőt el tudlak titeket vinni – vetem aztán fel merő jóindulattal, de persze azért is, mert egyre kevésbé szeretnék tovább itt időzni. Lassan jönnek majd kifele a többiek is, és el tudtam képzelni, hogy valaki jó heccnek tartaná, hogy bemártson. Inkább felszívódnék, mint szürke szamár a bizonyosban.

~Johnny

- Hát igen, valahogy úgy – bólogatok ajkaimon félmosollyal. Nem mintha néha nem lenne tényleg nekem is kedvem visszaszólni egyes lételemeknek, vagy megmutatni nekik, hogy mégis mi az, amit ők tutira nem tudnak megcsinálni…de ritkán kap el annyira a hév, hogy lealacsonyodjak erre a szintre. Kevés dolgot veszek komolyan az életemben és még kevesebb mellett tartok ki hosszú távon. De ezt az egyet, ezt tiszteletben kell tartanom, különben nem működik. Különben soha nem lesz belőlem semmi, és dobhatom ki az ablakon az elmúlt tizenöt évet…csak mert nem arra figyeltem, ami igazán fontos. Annyira mondjuk nem nehéz, elsétálni a beszólogatások mellett. Nagy ívben teszek mások boldogulására…ha másoknak nem sikerült feltornászniuk magukat oda, ahova lenni szeretnének, az még marhára nem az én hibám. Így jártál, haver.
- Dehogy gond, akkor nem ajánlottam volna fel. El akarok már húzni innen egyébként is. És ne nézz így – mondom ezt már félig nevetve, követve Johnny pillantását a „kispiroskocsi” felé. Kinézek, ahogy, ebbe a suliba járok, és még valami nagy puccos kocsit is vezetnem kéne…? Az már sok lenne a jóból. Egyébként sem érdekelnek különösebben a kocsik, de ezt csípem. Egyszerű vele parkolni. És legalább ezen nem balhéztunk össze apámmal, szerintem még meg is lepődött, hogy beérem ezzel…- Egy pillanat viszont – jut eszembe, hogy minden cuccomat rendkívül elegáns módon az anyósülésre szórtam be, úgyhogy első körben, miután kinyitom az ajtót mindent átdobálok hátulra. Kivéve a cipőmet, arra most szükségem lesz.
- Bocs, csak ezekben nem sok mindent érez az ember a lábából. Az ujjhegyeit kivéve – mondom aztán vigyorogva, kicsit sem zavartatom magam, ahogy becsüccsenek az anyósülésre, lábbal kifele és nekilátok a körülményes mozdulatoknak, hogy megszabaduljak a spicc-cipőktől. Mondjuk így még viccesebben fogok kinézni, próbaruha, és fekete csizma. Király. Nem baj, annyira nem terveztem kiszállni sehol.
- Na, most már mehetünk. Hova lesz a fuvar, uram? – ki se szállok, inkább a macerásabb utat választom, vagyis azt, hogy egyszerűen átmászok a túloldalra, szabaddá téve a beszállás lehetőségét.

~Johnny

- Biztos? Sosem lehetsz biztos – vigyorodom el sokat mondóan. Már hogyne lennék marylandi puccos díva. Végül is a Marylandbe járok, és ha akarnék pontosan ugyanolyan lehetnék én is. Na meg…apám meglehetősen méretes pénzeszsák, és nagyjából ugyanolyan vele a viszonyom, mint az itteniek felének a szüleivel. A másik fele vagy apuci, kicsi, jó leánykája, vagy kivételesen teljesen normális családja van. Csak hát…én nem szeretek beállni a sorba. - Sőt, azt hiszem nincs is nálam nagyobb dívájuk – komolytalan nevetéssel folytatom, habár lényegében komolyan gondolom - Csak imádok borsot törni az orruk alá, és idegesíteni őket…- már el is képzelem, hogy monsieur Le Clerc mostanra biztos az igazgatói előtt toporog és felforr az agyvize, hogy nem vagyok ott. A dirit meg nem fogja annyira meghatni, mint a mestert, ami újfent fel fogja bosszantani…haha, lehet mégis szép ez a mai nap, noha nem is olyan régen erről még nem voltam meggyőződve. Na de nálam semmi nem tart ki túl sokáig, a rosszkedv sem…
Indítom a kocsit, aztán egy pillanatig felszaladt szemöldökökkel, kíváncsian pislantok oldalra Johnnyra, lévén azt gondoltam a szerelőhöz indulunk, de aztán a magyarázatot hallva, gondolatban vonom meg a vállamat. Én ugyan nem ragaszkodom az úti célhoz, sőt. Most, hogy mondja rá is jövök, hogy éhen halok, nem mostanában volt az ebédszünet, és az edzés elég húzós volt. Igaz, meg kell oldanom az öltözékem kérdését, de az nem nagy ügy. Otthon tutira nincs is semmi ehető, Greta meg szabadnapos…várhatnék, amíg befut a rendelés, akkor meg még lehet is, hogy így előbb kajához jutok.
- Nekem mindegy, te vagy a pasi, megyünk ahova akarod – somolygok az orrom alatt, általában úgyis mindig mindenki azt csinálja, amit én akarok, mert a nálam határozatlanabbak csak vonogatják a vállukat és én gyorsabban döntök…most nincs hozzá kedvem, folyékonynak érezem kissé az agyamat - De ha beülünk valahova, akkor fedezned kell nekem, amíg bemegyünk, hogy besunnyoghassak a mosdóba átöltözni…szóval merre is?