Maia Montgomery

Név: Maia Lena Montgomery
Becenév: Maia, Méhecske (csak a családnak)
Kor: 18
Csoport: színész szak
Egyéni titulus: baby doll
Foglalkozás: diák/színésznő

~ • ~

Jellem:
Finoman szólva problémai vannak a valósággal. Lévén már egész gyerekkora óta folyton szerepeket játszik, a magánéletben néha nem igazán van tisztában azzal, hogy ő ki is, de leginkább azt, hogy hogyan kéne viszonyulnia az emberekhez.
Kedves lány egyébként, kicsit szórakozott, a saját kis világában él, és elsőre szótlannak, zárkózottnak tűnhet; leginkább azért, mert úgy érzi furcsán állnak hozzá az emberek, azt hiszik, valami kis díva-fejlemény, aki fenn hordja az orrát, és lekezelően beszél mindenkivel. Viszont ha valaki egy kicsit is kedves hozzá, már át is esik a ló túloldára – amilyen tudatos, szorgalmas, éles eszű és eredendően tehetséges a munkájában, annyira naiv és szerencsétlen az emberekkel. Nem igazán látja át, hogy ki szereti önmagáért, ki érdekből, ki akarja kihasználni; túlságosan megörül annak, ha valakit a barátjának, vagy bármi másának hisz. Amikor aztán pofára esik, megbántják, igyekszik felölteni a „nem érdekes” maszkot, úgy csinál, mint aki megért minden ostoba kifogást, esetekben még hajlandó is magát, és a sok munkát hibáztatni, ha valami nem jön össze…kivételt egyedül a szakmabeliek képeznek, velük jön ki a legnormálisabban, lévén ők megértik ezt a kis kellemetlen diszkrepanciát a két világ között.
Egyébként rettentő kitartó természet, ha azt mondják neki valamit nem fog tudni megcsinálni, akkor összeszorítja a fogát, és már csak azért is eléri, amit akar; valahogy így küszködi át magát a társasági élet csalódásain is. Nem szereti, ha hülyének nézik, vagy lebecsülik, akkor a maga értelmes, csendes módján kiáll saját magáért, meg az igazáért, de ha lehet, kerüli a konfliktusokat, vitás helyzeteket.

Kinézet:
Kimondottan vékonyka, olyan tűbe fűzhető királylányka alkata van. Babaarcú, óriási, türkiz kék szemekkel, szívecske alakú szájjal, fitos kis orral. A haja milyensége elég gyakorta változik, ha éppen egyik szerepet sikeresen kapja a másik után – de alapjáraton világosabb, majdnem szőkés, hosszú, hullámos haja van.
Kicsit jókislányosan öltözik, de mindig csinos – mivel nem igazán szeret (még több) feltűnést kelteni a suliban elég visszafogott is, előnyben részesíti az egyszerű blúzokat, mintás szoknyákat, nem sokat mutató ruhácskákat, illetve lapos cipőket.

~ • ~

Történelem
Születtem 1993. október 16-án, New York városában, a St. Barnabas kórházban James és Anette Montgomery első és egyetlen gyermekeként, és blablablabla…aranyosak az újszülöttek, de erre biztosan nem kíváncsi senki…
Szóval, megszülettem, itt élek a városban, amióta csak az eszemet tudom, noha egy időben igen kevés időt töltöttem ténylegesen a nagy almában. A családom, mondhatni tökéletes. Montgomery Marketing & Advertising Agency? Aki egy kicsit is otthon van ezekben a körökben biztosan hallott a nagyapám cégéről. Lassan már az apám cégéről. De hála az égnek nagyapa szívós egy öregember, apám is rá hasonlít. Szorgalmas, éles eszű, fegyelmezett emberek mind a ketten. De én így szeretem őket. Anyám velük ellentétben sokkal inkább az álmodozó nő, aki teletömte a fejemet kiskoromban tündérmesékkel. Végtére is megtehette…előttem óvónőként dolgozott, utánam végül nem tért vissza az állásába. Nem szorultunk rá. Feltett szándéka volt, hogy elhiteti velem: bármit elérhetek, ha igazán akarom. Ő mindig is a kreatív pályák felé terelt, állítólag igazán eleven gyerek voltam, aki rettentő szívesen produkálta magát: táncórákra járatott, gyerek modellnek, rajzolni tanultam, zongorázni, de végül az egyöntetű szülői döntés (és az enyém is) a színészet lett. Kezdetben apám nem nézte ezt jó szemmel – mint logikus, két egyetemet is megjárt ember bizonytalannak tartotta, hogy ilyesmibe fektessem a jövőmet. Persze akit így nevelnek, és így nő fel, az hamar rákap a szereplés ízére, hamar szenvedéllyé nőtte ki magát a színészet. Akartam. Tényleg, igazán akartam. Eltartott egy ideig, de végül apám is meggyőződött róla, hogy hajlandó vagyok mindent egy lapra feltenni. Onnantól kezdve én voltam az első számú árucikk; páros lábbal ugrott velem ő is a semmibe – ahol csak tudta, segítette egyengetni utamat a pályán.
Mi tagadás, jól is jöttek a kapcsolatai…sok helyre csak azért jutottam el, mert rásegített egy kicsit. Viszont soha, sehol nem vetette latba a befolyását azért, hogy megkapjak egy-egy szerepet. Az ő apja is megdolgoztatta, míg érvényesülhetett igazán a cégnél – szerinte az nem siker, ami az ember ölébe hullik. És igaza is van. Örökké hálás leszek neki, amiért nem nevelt egy újabb Upper East Side-i cicababát belőlem. Megmutatta, hogy lehetek annál sokkal, sokkal több is.
A hátránya megvan viszont mindennek – túl korán, tizennégy évesen kivettek az iskolából, magántanuló lettem, és korombeliekkel egyedül válogatásokon találkoztam. Nem hiányoztak a bosszantó kamaszok, elég volt a saját kis bajaimmal foglalkoznom, és minden veszteségért kárpótoltak a szerepek, amiket megkaptam. Mostanra már egy egész szép listát tudhatok magam mögött, az elmúlt négy évben szinte csak ünnepnapokon nem dolgoztam. Sokáig nem kaptam túl sok nagy szerepet, és főleg színházban játszottam. Nem bántam, és a szüleim főleg nem – ők mindig inkább a színház felé terelgettek, mint a filmek világához; de engem ugyanúgy vonz mind a kettő. Két tökéletesen más világ, amit mégis összekapcsolhatsz pusztán azzal, hogy játszol…
Két éve ütött be a ménkő – kiválasztottak az egyik főszerepre, egy új mini-tinisorozatba. Nehezen, de letettem a középiskolai tanulmányaimat lezáró vizsgákat, a forgatások mellett. Először nem gondoltam volna, és néha még most is nehezen tudom csak elhinni, de az-az egy évad, amit Annabeth Jones-ként, a kiváltságos, milliomoscsemete bőrében töltöttem, rengeteg ajtót nyitott meg előttem. Ráadásul még rajongói honlapokat is szerzett nekem. És tele van velem a tumblr. Néha rettegéssel tölt el az egész. Hogy büszke vagyok-e? Azt hiszem, valamennyire igen…még sem érzem még, hogy elértem azt, amit akartam. Még tanulnom kell, és tanulni akarok. Még jobb akarok lenni, és tudom, hogy többre vagyok képes, mint egy tinidrámára.
Letettem a vizsgámat, és jelentkeztem a Marylandbe. A felvételim azt hiszem elég meggyőzőre sikerült, várólista nélkül felvettek. Az első évem, igazán neves tanárokkal, négy év, amikor végre már csak a színészettel foglalkozhatok! Jobb nem is lehetne, csak hát…néha azt hiszem egy kicsit kilógok innen. Túl sokan azonosítanak a szereppel, ami végül többé-kevésbé híressé tett, és ettől azt hiszem bezárkóztam egy kicsit…hát, azt hiszem meg kell tanulnom ezt is. Együtt élni minden karakterrel, akinek az arcát valaha is magamra öltöttem, és megpróbálni kitalálni melyikükből mit kell megtartanom…és mi az, ami csak én vagyok.